I. rész - Namerhi Kornel

Lewis fáradt sóhajjal vette tudomásul a robosztus asztaloknál helyet foglaló főurak között elhatalmasodó vitát. A kedélyek forrongtak, az ellentéteknek lehetetlen volt gátat szabni. A trónörökös már meg sem próbálta felhívni magára a figyelmet, csupán ült az aranyozott trónszékén, és könyökét az indákkal és griffekkel díszített karfán nyugtatva szemlélte a kibontakozó káoszt. Remélte, hogy a tanács hamarosan lecsillapodik. Még hátra volt az aznapi ülésre kitűzött legfontosabb napirendi pont: a koronázás.

 – Mit írjak, felség? – tudakolta kétségbeesetten a terem sarkába tolt ócska pad mögött ülő jegyző. Homlokáról csorgott a verejték, ahogy igyekezett az összefüggéstelen, felháborodott hangok kavalkádjából értelmes mondatokat kivenni.

 – Amit ilyenkor szoktál. „És a tanácson ismét eluralkodott harcos őseik hagyatéka, a nyughatatlan természet” vagy valami hasonló sületlenséget.

            Lewis gondolatban felírta magának, hogy fizetésemelést kéne ajánlania a gondosan körmölő, göndör hajú fiúnak. Már ha sikerülne akár egy fillért is spórolnia az állami pénzekből. Előtte azonban hozzáférésre lenne szüksége a királyi kincstárhoz. Márpedig ezen jog csak koronás főnek adatik meg. 

 – Khm... A koronázásról... – emelte meg a hangját feszengve.

 – Miért veszi annyira egyértelműnek felséged, hogy csak úgy megkoronázzuk? – kiabálta be valaki a hosszú asztal túloldaláról. Lewis úgy sejtette, a lázadó hang a szétszórt, mégis éles szemű Mary Abrahams felől érkezett, akit a múlt héten sikerült rendkívüli mértékben magára haragítania. Elképzelhető, hogy mégsem volt olyan bölcs ötlet figyelmen kívül hagyni a légszennyezési törvény módosítására tett, silányul megfogalmazott javaslatát.

 – Én vagyok az egyetlen örökös – jelentette ki Lewis. Bár igyekezett határozottan viselkedni, a hangja bizonytalanul csengett. – Ki más ülhetne a trónra?

A kérdését nyomasztó csend követte, majd a terem széles ajtaja egy fülsértő reccsenéssel kitárult, és Kornel herceg viharzott be rajta. Az elméletben be-, gyakorlatban inkább kiszámíthatatlan gesztenyebarna hajú ifjú díszes, vérvörös mentét és egyszerű éjfekete nadrágot viselt, nyoma sem volt rajta a megszokott, elnyűtt ruhadaraboknak, a több hetes borostának, és a réveteg tekintetnek. Éber volt, és elegáns, már-már királyi. Csak akkor szólalt meg, amikor úgy vélte, hogy a teremben minden szempár rá szegeződik.

 – Lám lám, megérkezett a belépőm. – A szavak szinte legördültek a cseresznyeszínű ajkairól, magabiztos hangja még Lewis figyelmét is felkeltette volna, ha a trónörökös nem meredt volna a hercegre addig is őszinte érdeklődéssel. Edward király fiának érthetetlen felbukkanása rossz előjel volt. Nagyon rossz. – Nem szép, hogy az urak ilyen sokáig várattak. Majd megfagytam odakint.

 – Ha szabadna méltóságoddal ellenkeznem, a hőmérséklet kimondottan magas ma – vágott közbe egy túlbuzgó hivatalnoktanonc. – A királyi időjós szerint holnap tetőzik a nyári aszály.

 – Tavasz közepén? Szokatlan feltételezés – felelte Kornel pimasz vigyorral. – Egyébiránt, nem az időjárásra céloztam. A palotabéli népek hidegsége fagyasztotta belém a lelket.

 – Mily szerencse, hogy nem a szót! – jegyezte meg ironikusan az előbbi szemtelen ficsúr. A fiú mestere elnézést hebegve tarkón vágta a tiszteletlenkedőt egy ósdi krétadarabbal.

 – Na de Lady Judith! Miféle fegyelmezési módszer ez?

 – Kétségbeesett, méltóságos uram – válaszolta az említett nőszemély pironkodva. Lewis fájdalmasan tudatában volt a ténynek, hogy valahogyan vissza kellene szereznie a tanács figyelmét. Sajnos azonban valamennyi próbálkozása keserves kudarcba fulladt. A főurak felbolydultak, akár a hangyák: a jelentőségteljes pillantásra unott vállvonogatással válaszoltak, a diszkrét köhintést meg sem hallották, a hangosabb krákogást pedig látványosan figyelmen kívül hagyták. Egyedül a göndör írnok nézett rá várakozásteljesen, minden bizonnyal azon egyszerű okból, hogy a bukásának valamennyi részletét lejegyezhesse az utókor számára. „Lewis koronaherceg csúfos veszte annak volt köszönhető, hogy a főurak szegény páriánál még a rőzsehordó fiút is több figyelemmel jutalmazták, ezért ő halálra köhécselte magát a tanácstermi trónszékében.” Végül a mellette helyet foglaló Katherine Noble, egykori nevelőnője szánta meg, és nyújtott át neki egy gyűrött zsebkendőt. Éljen a trónörökösi tekintély!

 – Tehát – tért vissza eredeti mondandójához Kornel herceg – királyra van szükségetek.

 – Így igaz – helyeselt a kopaszodó Quentin Legrand gondterhelten –, meg egy nyugtató kamillateára. Túlterheltek az idegeim.

 – Nekem meg felment a vérnyomásom – kotyogott közbe Judith Delatour pofátlanul. Lord Quentint csupán kevés ember tisztelte, és a jelenlévők határozottan nem tartoztak közéjük. Lewis kimondottan ellenszenvesnek találta a férfi gyenge, irányítható jellemét. Túlságosan is a bátyjára emlékeztette.

 – Ezennel – emelte meg a hangját a vörös kabátos herceg. A terem hirtelen néma csendbe burkolózott, még a légy zümmögését is hallani lehetett volna, ha Lady Abrahams nem csapja agyon sikoltozva a feje felett köröző apró rovart egy fertály órája. Lewis szája kis híján tátva maradt a csodálkozástól. Hogyan hallgattathatta el egy tizenkilenc esztendős fiú a királyi tanács örökös nyüzsgését mindössze egyetlen apró szócskával, amikor ebbe a feladatba még a letapasztaltabb, legnagyobb hírű uralkodóknak is köztudottan beletört a bicskája? Vagy a gerincoszlopa. Hosszú történet, I. Janka jobban tette volna, ha befogja a száját. Akkor talán nem döntötte volna meg a legrövidebb trónbirtoklás rekordját, öt óra negyvenhárom perccel, és nem tiltották volna meg szigorúan, hogy Namerh királysága felett nőnemű lény uralkodhasson. – Ezennel hercegi címemből fakadó kezdeményező jogomnál fogva a tanács elé terjesztem kérdésemet, egyben javaslatomat a királyi cím öröklése kapcsán.

 – Nem hagyom jóvá – találta meg a hangját Lewis. – Az őrülteknek nem lehet beleszólása a hatalomba.

 – Elnézését kell kérnem, felség, de ezúttal nincs joga beavatkozni – válaszolta Kornel nyájasan.

 – De...

 – Igaza van, felség – szólt közbe Katherine Noble –, a törvény kimondja a szabad előterjesztési jogot minden főnemesi címmel rendelkező egyén számára.

 – Hiszen ő nem is tagja a tanácsnak!

 – Kornel herceg esete a feltételezett elmeállapota miatt - már ha meg nem sértem méltóságodat - különleges, de attól még ugyanúgy főnemesnek számít, azaz jogában áll felszólalni.

 – A kecskéknek nem akarnak szavazati jogot adni? – háborgott Lewis gúnyosan.

 – Na de felség, mutasson egy kis tiszteletet! – ripakodott rá Lady Katherine nevelőnői ösztönei által vezérelve.

 – Hagyja csak őfelségét, Katherine asszony! – tanácsolta Kornel, a trónörököst illető megszólítást a kelleténél talán kissé több iróniával fűszerezve. – Bizonyára meglehetősen zaklatott.

 – Hogy is ne lennék zaklatott, amikor csak úgy betoppant a gyűlésre egy állítólagos javaslattal, amikor éppen a koronázás részleteit vitatnám meg a jelenlévőkkel?

 – Jól tenné felséged. Kezdhetné például azzal – ekkor a herceg drámai hatásszünetet tartva a tanács tagjai felé fordult –, hogy kit is fognak megkoronázni.

A trónörökös kezdte kapizsgálni, miféle aljas mesterkedés zajlik éppen az orra előtt.

 – Így hát – folytatta Kornel, aki időközben az írnok asztalához sétált, és helyet foglalt egy falhoz tolt, korhadt széken –, kérdem a tisztelt jelenlévőket: Kit akarnak uralkodójuknak?

 – Nem sok választásunk van – érkezett a válasz a jobb napokat is megélt frizurájú George Arkwright felől. Túl hamar. Mintha az egész szituáció csupán egy megtervezett formaság lett volna, melynek egyedül Lewis nem ismerte a gondosan lejegyzett forgatókönyvét.

 – Az attól függ, mely irányokból vizsgálják a helyzetet. Nyilvánvalóan itt van az egyértelmű választás, a kijelölt utód, Lewis von Seföld – ekkor Kornel a továbbra is döbbenten pislogó koronaherceg felé pillantott – Szőke haj, szeplők, durcás tekintet, tizenhét életév és idegen országból való szülők. Egyikük a legősibb ellenségünk, Seföld könyörtelen uralkodója, akinek évtizedek óta feltett szándéka leigázni kicsiny hazánkat.

 – Nem is... – szállt volna vitába Lewis apja említésére, de Katherine Noble egyetlen pisszegéssel elhallgattatta.

 – Vele szemben állok én – jelentette ki Kornel fennhangon. A teremben uralkodó feszültség a tetőfokára hágott, a kék penna kettétört a lelkiismeretesen körmölő jegyző kezében, Quentin Legrand levegő után kapott, Lady Judith pedig a vajas kiflije helyett véletlenül a hímzett szalvétájába harapott bele. – Az országunkat megalapító Namerh-ház leszármazottja, V. Edward dicső királyunk törvényes utódja, akinek hét esztendővel ezelőtti sajnálatos halálához máig tisztázatlan körülmények vezettek. – Itt egy pillanatra Lewis sötétzöld, zavarodott szemeibe meredt. A trónörökös megértette a vérlázító vádat, konkrét kijelentés hiányában azonban nem tiltakozhatott. Egyébként sem lett volna joga a felháborodásra: nyílt titoknak számított, hogy Edward királyt az apja, Ferdinand von Seföld emberei tették el láb alól, mégpedig azért, hogy a ravasz uralkodó az országával oly régen hadban álló nemzet trónjára Lewis bátyját, Namerhi Lilian hercegnő újdonsült férjét ültethesse. Bár gondoskodtak volna erről a szemtelen hercegről is, aki majd egy évtized elteltével visszatért - eldobva őrültségének álcáját - és a megboldogult apja nyomdokaiba kíván lépni! – Namerhi Kornel, aki saját biztonsága érdekében évekig a teljes téboly álarcát öltötte magára, most pedig visszatért, hogy elfoglalja az őt megillető pozíciót: az ország trónját. A szavazásra bocsátott kérdésem tehát a következő: Ki uralkodjon Namerh virágzó földjein? Az itt jelenlévő Lewis von Seföld vagy jómagam, Namerhi Kornel herceg?

Ezen pillanatban a herceg rozoga sámlija igazabb trónusnak tűnt Lewis robosztus, aranyveretekkel díszített székénél. A fiú imádkozott, hogy a hátsója kényelmét szolgáló királykék bársonypárnák örökre elnyeljék. Sajnos azonban az égiek ezúttal sem hallgatták meg az óhaját. Ült ott, akár egy darab fa, és az első sorból figyelte a saját trónfosztását.

 – Tiltakozom! Ő egy őrült! Egy elmeháborodott! Ugye nem bíznák rá a... – kiáltotta kétségbeesetten, de ismét udvariatlanul félbeszakították.

 – Nincs joga felszólalni, felség – közölte a jegyző fensőbbséges hangnemben. – A Törvénykönyv százharminchatodik cikkelyébe foglaltak szerint egy hivatalos javaslattétel folyamán a tanács szavazása előtt és közben csak az kaphat szót, akinek a szavazás hivatalos lebonyolítója engedélyt ad rá. Kérem felségedet, hogy udvarias kézfeltartással jelezze a beszédre irányuló szándékát!

Még hogy fizetésemelés! Megfojtja ezt az engedetlen férget, kerüljön csak a kezei közé!

 – Így igaz, uraim, a törvény nagy úr – értett egyet Kornel rögvest. – Szükségünk van egy semleges lebonyolítóra. Elvállalná ezt a megtisztelő feladatot, Valentine úr?

Az írnok fülig pirult, miközben aprót bólintott. A herceg nemcsak a nevét tudta, hanem a bizalmával is azonnal megajándékozta. A fiatal fiú nem is álmodhatott ekkora megtiszteltetésről. Lewis szitkozódva feltette a kezét. Ő a leendő király, mégis jelentkeznie kell, mint valami nevenincs kisiskolásnak? A szavazás végeredményétől azonban egyáltalán nem tartott. Jól ismerte Namerh törvényeit, lassan hat éve élt az országban. Ahhoz, hogy a tanács a legfőbb vezető - jelen esetben a kijelölt koronaherceg - beleegyezése nélkül döntsön egy nagy horderejű ügyben, három harmados támogatottságra volt szükség. Ha az összegyűlt főurak többségét meg is győzik Kornel körmönfont szavai, Lewis szimpatizánsainak szavazata nélkül akkor sem fogják királlyá koronázni a feltörekvő herceget. Márpedig Katherine Noble, Judith Delatour, Thomas Reese és Ramses Wiseman biztosan nem árulják el az urukat.

 – Akkor hát – szólalt fel a megilletődött jegyző bizonytalanul –, kérem a tisztelt tanácstagokat, hogy készítsék elő a szavazókártyáikat! Melyik színt kívánja, méltóságos uram?

 – A vöröset. Remekül passzol a kabátomhoz – felelte Kornel huncut mosollyal. Tudomást sem vett a helyzet komolyságáról, ellentétben Lewis-szal, akinek a folyamatos jelentkezéstől elzsibbadt a karja, így ismét köhécselni kezdett. Az a hálátlan Valentine azonban továbbra is levegőnek nézte.

 – Aki Kornel herceg trónra kerülése mellett szavaz, emelje magasba a piros kártyáját, közvetlenül a jelzés elhangzása után! Ha valaki Lewis trónörökös uralkodását szorgalmazza, azt a kék lap feltartásával jelezze! Van kérdés?

Lewis már szabály szerint hadonászott, de ismét semmibe vették.

 – Nincs? Rendben. Akkor hát...

 – Gyerünk már! – türelmetlenkedett Lady Judith. – Lassan ránk esteledik.

 – Szóval... Most!

Tizenöt vérszínű szavazócédula emelkedett azonnal a levegőbe. A Seföld-ellenes párt egyöntetűen Kornel mellett állt. További nyolc darab – a semlegesek is a herceget támogatták. Quentin Legrand tétován, Mary Abrahams pedig gúnyos mosollyal emelte magasba a vörös lapot. Ezután Christine Olson, Thomas Reese és Judith Delatour következett. Mindhárman feszengve kerülték Lewis szemrehányó pillantását. Ramses Wiseman hosszasan tanulmányozta a magabiztosan mosolygó Kornel vonásait, majd ő is a piros kártya felé nyúlt. Lewis szívébe mintha ezer apró tűt szúrtak volna, a mellkasa nehézzé vált, a gyomra kavargott. Már csak Katherine Noble volt hátra. A nevelőnője, a tanítója, a főudvarhölgye, az egyetlen valódi bizalmasa. Minden rajta múlt. A kedves arcú nő biztató, már-már anyai mosolyt küldött felé, majd határozott mozdulattal meglengette a lapját. Tűzvörös volt. Lewis összeomlott. Mindannyian elárulták őt.

Még a sok furcsaságot megélt főurak is meglepődtek kissé a szavazás egyértelmű végkimenetelén, bár döbbenetüket igyekeztek palástolni. Kornel már nem vigyorgott: rendíthetetlen elszántsággal figyelte a trónszékben ülő, holtsápadt fiút, majd kisvártatva felpattant, és megszólalt.

 – Lewis von Seföld mostantól a személyes védelmemet élvezi. Katherine asszony, kérem, kísérje a szobájába!

– Személyes védelem a térdem kalácsa! – bosszankodott Lewis a hatalmas, baldachinos ágya szélén üldögélve. – Először páholyból nézeti végig velem a saját trónfosztásomat, aztán rabot csinál belőlem, nehogy hamarabb eljuthassak apámhoz, mint a szégyenem híre, és megmagyarázhassam a történteket! Most aztán óriási bajban vagyok! Mindenről az az átkozott Kornel tehet!

 – Ne beszélj magadban, ijesztő! – A széles ajtón egy csinos fiatal lány fordult be, vörös haja laza fonatba fogva csapkodta a hátát.

 – Ki engedett be, Rosa?

 – Az a hegyi barbár, aki megrögzötten őriz. Hoztam a vacsorádat.

 – Nem kell.

 – Ne légy ostoba! Négy napja minden ételt visszaküldesz a konyhára. Meg fogsz betegedni.

 – Kit érdekel? Apám úgyis a fejemet veszi, ha megtudja, hogy elvesztettem a fáradságos munkával megszerzett trónt.

 – Mégis a fia vagy, biztosan nem büntetne ennyire szigorúan.

 – Te nem ismered őt. Lehetetlenség hatni a szívére, mert nincs neki. Menj innen, Rosa! Keresd meg anyádat, aztán Kornelt, hogy együtt loholhassatok utána, mint holmi szánni való kóbor kutyák!

 – Ne gúnyolódj, anya sosem akart neked rosszat!

 – Katherine elárult engem, Rosa. Egyikőtök sem szívesen látott vendég itt többé. – Lewisnak nehezére esett kiejteni a fájó szavakat, de az elhatározása megingathatatlan volt.

 – Egy ilyen apróság miatt megszakítanál egy öt éves barátságot? – kérdezte a lány a könnyeivel küszködve.

 – Apróság? Eszednél vagy? Épp most fosztottak meg a trónomtól, és börtönöztek be, mint egy körözött bűnözőt!

 – Rendben – Rosa arckifejezése egy pillanat alatt változott kétségbeesettből könyörtelenné –, ha tudni akarod, a trón sosem volt igazán a tiéd, de Peteré sem. Az erőszak ebben az országban erősen elítélendő, aki pedig ennek köszönhetően válik uralkodóvá, sosem részesül örömteli fogadtatásban.

 – Tehát te sem tartottál jogos örökösnek? Csak gratulálni tudok a mesteri színészi alakításodhoz. Liele schaj. – A káromkodás véletlenül csúszott ki Lewis száján. A fiú a népének többi tagjához hasonlóan hajlamos volt megfeledkezni a tényről, hogy idegen országok szülöttei is érthetik az anyanyelvét, hiszen a legtöbb ember számára a seföldi bonyolult hangzói, összetett nyelvtani szabályai és logikátlan kivételei túl nagy kihívást jelentettek, így csupán a legintelligensebb egyének voltak képesek elsajátítani a használatát. Rosa azonban határozottan közéjük tartozott.

 – Hazug ribanc a nénikéd! Halj csak éhen, ha neked úgy tetszik!

Lewis legszívesebben a sértődötten kiviharzó lány után kiabált volna, de Benedetta nénikéje köztudottan egy liele schaj volt, így nem sok mondanivalója maradt.

A palota télikertje áprilisban is éppen úgy virágzott, mint a hidegebb évszakokban. A leglenyűgözőbbnek a messze földön híres rózsalugas bizonyult, de különleges attrakciónak számított a beltéri halastó és az orchideagyűjtemény is. Az ezer szín vakított, a tömény illatkavalkád bódított, a pálmacsemetéket öntöző Kornel tekintetéből mégis sütött az éberség és a tettvágy.

 – Ha szabad megtudnom, miért rángatott ide? Hercegi méltóságod végre érdeklődést tanúsít irántam? – kérdezte Lewis kényelmetlenül fészkelődve a sötétzöld műanyagszékben, amibe az őrzésére kijelölt óriás érkezésekor cseppet sem finom mozdulatokkal belelökdöste.

 – A helyes megszólítás immár őfelsége vagy királyi felség. Vagy a szolgálók elmulasztották átadni a két nappal ezelőtti sietős megkoronázásom hírét?

 – Micsoda? – kiáltott fel a szőke fiú hitetlenkedve. Észre sem vette, hogy felpattant, amíg a herceg - a Próféta szavára, a király - diszkréten vissza nem nyomta a székébe.

 – Ha már ezen aprócska tényt is ily nehezen emészti meg, fogalmam sincs, hogyan fog reagálni az elkövetkezendőkre.

 – Aprócska tény? Én – mutatott magára felbőszülve Lewis – vagyok a trónörökös!

 – A Próféta szerelmére, ne ugrálj már! Ülj vissza!

 – Nekem csak ne parancsolgasson, felség, nem vagyok az ölebe! – tiltakozott a seföldi herceg feldühödve. Az uralkodó megszólítását a tőle telhető legmaróbb gúnnyal itatta át. – Meg ne próbáljon még egyszer letegezni! Nem tartozom többé a namerhi igazságszolgáltatás alá. Egy másik ország királyának fiával beszél, felség, márpedig a tűrhetetlen hangnem ilyen körülmények között súlyos következményeket vonhat maga után.

 – Csakhogy te, kedves Lewis, nem vagy többé Ferdinand von Seföld fia – jelentette ki Kornel földöntúli nyugalommal, majd visszatért a fonnyadozó pálmák gondozásához.

 – Tessék?

 – Az asztalon lévő levelet ma reggel hozta a küldönc, olvasd csak el, neked szól!

 – Hiszen ez fel van bontva!

 – Cenzúra. Nem kockáztathattam meg, hogy olyan írás jusson az udvarba, ami veszélyt jelenthet a hatalmamra nézve.

 – Ennyire fél tőlem felséged? – Lewis érezte, hogy nem kéne a határokat feszegetnie, mégsem tudott kihagyni egy ilyen lehetőséget az elégtételre. A kárörvendő kérdés csak úgy kicsúszott a száján.

 – Mit gondolsz, miért voltál kilenc napig bezárva? Ha tőled tartanék, már régen az Északi Kapu felett lógna a fejed. Az apádtól félek, aki jóformán kiirtotta a családomat, hogy biztosítsa Peter trónra fenntartott igényét.

 – Felséged nővére pedig lelökte a gyanútlan bátyámat a palota legmagasabb tornyából!

 – Érdekes elméleteitek vannak nektek, seföldieknek. Peter a halálakor egy belülről kulcsra zárt szobában tartózkodott. Vagy maga ugrott a mélybe, vagy szerencsétlen baleset volt.

 – Vagy felséged intézte így, akár azt az ominózus tanácsülést.

 – Vagy befejezhetnéd az összeesküvés-elméletek szövögetését, és elolvashatnád végre a levelet – tanácsolta Kornel, majd ő maga is helyet foglalt. Egy bársonyhuzatos hintaszékben. Egyértelmű diszkrimináció és erőfitogtatás.

Mit is mondtam neked, te haszontalan kölyök? Annyi lett volna a dolgod, hogy Peter hirtelen halála után tíz nyavalyás napig megtartsd a trónt, és még ennyire sem voltál képes? Erről még elbeszélgetünk!

Nem tette hozzá, hogy egy cseppet sem kényelmes, szürke börtöncellában, a rács két oldalán, de Lewis tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az apja a sorok papírra vetése közben erre gondolt. Ferdinand von Seföld nem a végtelen türelméről volt híres. Ha valaki csalódást okozott neki, az legtöbbször az életével fizetett. A herceg csak remélni tudta, hogy a közvetlen rokonaival elnézőbben viselkedik. Az üzenet folytatása azonban mindezek ellenkezőjére engedett következtetni.

Azonnal hazajössz, nem tűrök semmiféle kifogást! Gondolom, nem ér meglepetésként, ha közlöm, hogy ettől a pillanattól a neved Lewis Meyer, az anyád után, és ezentúl semmi közöd hozzám. A büntetésed is ennek fényében szabom ki.

 – Csak nem öleti meg a saját fiát… – morfondírozott Lewis csüggedten. Észre sem vette, hogy hangosan is kimondta a szavakat.

 – Százezer drachma. Ennyi jár a fejedért manapság Seföldön – felelte Kornel könyörtelenül.

 – Hisz az az egész ország fél éves keresete!

Talán elfuthatna. Mystia végtelen, fehérarany sivatagjai mindig is érdeklődéssel töltötték el.

 – Ami azt jelenti, hogy Ferdinand rendkívüli mértékben haragszik rád. Mi sem bizonyítaná ezt jobban, mint a tény, hogy reggel ezzel a hófehér borítékkal együtt egy vérvörös is érkezett.

 – Azaz?

 – A Prófétára, Lewis! Tényleg ennyire tudatlan vagy a külpolitikát illetően? A piros boríték hadüzenetet jelent. Az apád megtámadja Namerhet, ha nem adlak ki a seföldi erőknek.

Egyébként sem menekülhetne túl sokáig Ferdinand elől. Az öregnek mindenhol voltak megbízható emberei.

 – Akkor gondolom… megyek csomagolni.

 – Éppen erre akartalak megkérni, de nem azért, amiért te gondolod. Nem adlak ki neki – közölte Kornel ellentmondást nem tűrő hangon.

 – Namerh elpusztul, ha háborúra kerül sor.

 – Pontosan. Ezért fogok minden erőmmel arra törekedni az öt nap múlva esedékes béketárgyaláson, hogy Ferdinandot jobb belátásra bírjam.

 – Béketárgyalás? – Az újdonsült király csupán a fejét rázta.

 – Te tényleg nem tudsz semmit. Hogy akartál így uralkodni? Az ősi szokásjog megköveteli, így mielőtt két szembenálló nemzet között háború törne ki, a királyok egy semleges fél jelenlétében, semleges területen összeülnek és megpróbálják rendezni a nézeteltérésüket. Ez manapság a legtöbb esetben csak formaság, de ezúttal nem így lesz. Mystia császára tartozik nekem, így ezen a tárgyaláson a kontinens legnagyobb országának képviselője lesz a semleges fél, aki minden erejével próbálja az eseményeket az én tetszésemnek megfelelően alakítani.

Prológus

            A mindössze tizenegy esztendős Kornel herceg az aranyozott trónszék lábánál kuporgott. Nem szerette az unalmas tanácsüléseket. A legtöbb nemes csak a saját panaszaival foglalkozott, nem is érdekelték őket az ország ügyei. A gesztenyebarna hajú fiúcska inkább belemélyedt a kezében lévő Törvénykönyv tanulmányozásába. Régi, kopott példány volt a legelső kiadások valamelyikéből, a lapjait védő bőrkötés több helyen is foszladozott. Olyan rég elavult, éppen ezért felettébb érdekes jogszabályok szerepeltek benne, mint az ünnepnapokon való párbajozást vagy a kocsmán kívüli sörfogyasztást tiltó rendeletek.

 – Az ágyastartást korlátozó új törvény egyenesen nevetséges! – szólalt fel egy elégedetlen gróf a terem végéből. – Fejlődő ország vagyunk, el kéne már engednünk a házasság szentségéről vallott középkori nézeteinket. Az összes környékbeli nemzet rajtunk röhög!

 – Pierre úr – sóhajtott fel az öreg király fáradtan –, ez egyszer még elnézem a szemtelenségét, tekintve, hogy határainkon kívül nevelkedett, barbár körülmények között, de ha valóban itt akar letelepedni, meg kell értenie, hogy a namerhi nép számára a házasság nem csupán formaság, hanem a létező legerősebb kapocs két ember között. Bármely, ezen kötelék gyengítésére irányuló próbálkozást jogunkban áll tehát a lehető legsúlyosabb büntetéssel sújtani. Ez alól az ágyasok tartása sem kivétel. Ha örömlányokkal kíván szórakozni Pierre asszony távollétében, Seföldet vagy Mystiát tudom ajánlani letelepedés céljából, uram. Nem tűrök további ellenvetést.

 – Azért az már mégis sok, hogy az eltúlzott nézeteikből kifolyólag teljes lelki nyugalommal engednek holmi asszonyszemélyeket a legfelsőbb parlamentbe! Tanulhatnának I. Janka példájából!

 – Ostoba fráter! – sziszegte Kornel kárörvendően. Az apja egy pillanatra a hang felé kapta a fejét, majdnem lebuktatva ezzel a trón takarásában rejtőzködő herceget, végül azonban visszafordult a nemesek felé.

 – Látszik, hogy még nem volt ideje tüzetesebben átlapozni a Törvénykönyvet az érkezése után, Pierre úr. I. Janka szégyenfolt a törvényhozás szemében, de csupán azért, mert az első intézkedése az összes hímnemű egyed kiirtása lett volna a tanácsból. Hadd emlékeztessem azonban, hogy I. Janka nem namerhi ősökkel rendelkezett, sőt, tudtommal az Ön hazájából, a Nagy France területéről származott, az ő példáját alapul véve nem ítélhetjük hát el a namerhi asszonyokat.

 – Mégsem láttam még más olyasféle országot, melynek tanácsülésén egy Judith Delatour-féle nőszemély csendben eszegethette volna a csokoládés muffinját!

 – Figyelmeztetem, hogy kezd nemkívánatossá válni a jelenléte, Pierre gróf. Noble úr, elmagyarázná nekünk, miképpen lehetséges, hogy egyes asszonyok tanácstagokká váljanak?

 – Engedelmével, felség. – Egy köpcös, fehér uniformist viselő uraság pattant fel, majd ritkás bajuszát csavargatva szónoklatba kezdett. –Namerh királyságában a szent házasság során két független ember lénye összeforr, ettől kezdve együtt alkotnak egy egészet. Ekképpen, a feleség abszolút és megkérdőjelezhetetlenül törvényesen képviselheti hites férjét a tanácsüléseken, amennyiben az beteg, üzleti úton vagy diplomáciai küldetés okán távol van, vagy egyszerűen nem jut ideje az egész hetes ülésekre a palota falai között, hiszen a házaspár két test bár, de egy lélek. Az I. Janka óta meghozott óvintézkedések miatt azonban – melyek szerint a törvényhozásban kizárólag férfiak vehetnek részt – kénytelenek vagyunk a hölgyeket teljes mértékben urakként kezelni, mintha csak a férjeik volnának. Ezért hivatkozunk a tanács tagjaira főurakként.

 – Na de kérem, ez színtiszta sületlenség! – kelt ki magából az ifjú gróf megbotránkozva.

 – Szerencsétlen bolond – kommentálta az eseményeket a Törvénykönyvet lapozgató fiú a fejét rázva.

 – Őrök! Kísérjék ki Pierre urat az udvarra, levegőzzön csak egy kicsit! – adta ki a parancsot a király megviselten. – Félek, ha a teremben maradna, valami megbocsáthatatlant követnék el ellene.

 – Felség! – lengette meg a karját egy fiatal udvaronc, egy lélegzetvételnyi szünetet sem engedélyezve az elgyötört uralkodónak. – Mit kíván válaszolni Peter von Seföld Lilian hercegnőhöz intézett házassági ajánlatára?

A teremben egyszerre néma csönd lett. Az elkövetkezendő percek érdekesnek ígérkeztek. Kornel becsukta a kezében tartott könyvet, és fülelt.

 – Mit kívánok, vagy mit fogok felelni? Azt kívánom a válaszlevelembe foglalni, hogy Ferdinand király fia kútba vetheti az összes javaslatát és ajánlatát. Mégis azt fogom papírra vetni, hogy örömmel fogadom a családban.

 – Ez nagyon veszélyes játszma, felség! Ferdinandnak ősidők óta Namerh gazdag földjeire fáj a foga. Bármire képes a megszerzésükért: Kornel herceget, sőt, akár még felségedet is elteszi az útból, amint alkalom kínálkozik rá!

 – Jól tudom, mégsem tehetek mást. Ferdinand világosan leírta, hogy ha nem adom a fiához a lányomat, megtámad minket. A seregeink gyengék, nem készek egy háborúra a kontinens legerősebb katonanemzete ellen.

 – Talán fel kéne világosítanunk őket a hercegnő meddőségéről…

 – Ferdinand tisztában van azzal, hogy Liliannek nem lehet gyermeke, és ennek ellenére is megtette az ajánlatát. Csak a Próféta tudja, milyen ördögi terveket szövöget titokban. Ha Peter herceg az udvarba ér, járjanak nyitott szemmel, és minden gyanús mozgást jelentsenek közvetlenül nekem. Kornelra különösen figyeljenek! Olykor hajlamos veszélyes helyzetekbe sodorni magát. Most elmehetnek, holnap ugyanekkor ülésezünk – zárta rövidre a vitát az uralkodó hirtelen. A kijelentésére zavart csönd felelt. – Nem hallották? Kotródjanak! Noble úr, Lord Ramses, jöjjenek ide, kérem! Beszédem van magukkal.

A terem izgatott morajlás közepette, fokozatosan ürült ki. A trónszék mellett hamarosan a nemrégiben még a nők tanácsbeli szerepét fejtegető öregúr tűnt fel egy feszélyezett tekintetű fiatalember társaságában.

 – Mit kíván tőlünk, felség? – érdeklődött az idősebbik tanácsos zavartan.

 – Meg fogok halni – jelentette ki a király, mintha csupán az időjárásról folytatna kellemes társalgást.

 – Elnézést, felség?

 – Ha a szívbetegségem nem végez velem előbb, Ferdinand emberei fogják elnyisszantani a torkomat. Érzem a csontjaimban. A fia kerül majd a trónra. Meg akarja öletni Kornelt, így Lilianen keresztül, a házassági szokásjog miatt Peter válik az örökösömmé.

 – Hogyan akadályozhatjuk ezt meg? – tette fel a kulcskérdést Lord Ramses suttogva.

 – Életben kell tartaniuk a fiamat. Bármi áron. Drasztikus módszerekkel.

 – Van valami konkrét elképzelése, felség?

 – Ami azt illeti, igen. Figyelsz, Kornel? – Az uralkodó és két leghűbb tanácsosa csendben figyelték, ahogy a trónszék oldalában gubbasztó fiú komótosan feltápászkodott.

 – Most le leszek teremtve?

 – Azt meghagyom a nevelőidnek, fiam. Egy tanácsülés alattomos kihallgatása valóban nem túl etikus tett, de most éppen kapóra jött a jelenléted.

 – Milyen módot talált a herceg életének megmentésére, felség? – türelmetlenkedett Noble úr.

 – Egyszerű, mégis zseniális terv. Bízom benne, hogy képesek lesznek a végrehajtására. Tudják, egyszer régen olvastam egy felettébb érdekes történetet. A címe Hamlet volt...